Van, aki divatügyi fekete lyuknak tartja, van, aki akkor sem tépné le magáról, ha egy Alicia Vikenderbe oltott Scarlett Johannson kérné Tera Patrick olajban tocsogó medencés partiján. Na jó, akkor talán igen, de a lényeg: a hawaii ing a szélsőségek bal szegletében található nyomelem, a punk, ami ugyan inkább erősebb ale sör elfogyasztásával egyenlő Balatonfűzfőn, mint tekerős rumbambik kora reggeli fogyasztásával a Milán csemege előtti placcon. Szeretni lehet, utálni is, de amit pláne: szakállal együtt viselni szabad-e? Naná, hogy szabad - mert az már annyira túlzás, hogy szinte jó. 

A hawaii-ing – mely külhonban Aloha-ing néven égetett lyukat a nagy, közös tudatalattiba - a dél-csendes-óceáni területekről (lásd: Tahiti) származott el. Nem, nem volt ott sem mindennap Sziget (illetve naná, volt, csak nem úgy), sőt, biciklifutárok sem voltak, akik ekképp akarták kimaxolni a bennük tamtamoló hipsztert.

Egyszerűen a helyi folklór valamiképp a fehér virágmintát és a csiricsáré színeket tartotta illendő népviseletnek, ami aztán a japán szabók kezei között a kimonókhoz használt selyemből készült tiritarka inggé transzformálódott. Ekkor kezdték különben a nyugati szemmel legdurvább mintákat alkalmazni: tigrisek hadonásztak a Fuji mellett, rettentő lepkék, és hasonlók. Első darabként Ellery J. Chun 1931-ben készült ruhadarabját szokás emlegetni – erre épült rá aztán a hawaii karvalytőkések bizniszdömpingje, naná, hogy nem selyemből, hanem valami olcsóbb anyagból, de a töriről akkor most ennyit.

A kérdés: miért szeretjük ezt a vitathatatlanul ronda dresszt?

Pláne, ha szakállunk van? Kérdezhetnénk úgy is, hogy miért jó, ha az idézőjelet is idézőjelbe tesszük – hiszen szakállat sem azért hordunk, mert egy viking mágiahasználó berserkert csinált belőlünk valami idő ette nyelven kárálva, hawaiiak (tahitiak) meg pláne nem vagyunk. Nem túlzás, ha az arcszőrzetet tovább pimpeljük egy, akár epilepsziás roham kiváltására is alkalmas, lila kerubokat és iszonyatos formákkal igéző pinup lányokat ábrázoló ancúggal? 

Kijelenthetjük: nem.

Sőt. A „hawaiiingizmus” úttörői, akik jómagunkat is rávezettek arra, hogy mennyire jó dolog úgy rikítani, mint paradicsommadár, mikor a vágyott nőstény kihívóan nézve rikoltja, hogy „Ki-KÍÍÍÍÍÍ”, szintén dolgoztak arcszőrrel: Thomas Magnum ehelyütt túl egyértelmű példa lehet.

Kimondhatjuk talán: a gonzo újságírás atyját, a zsurnalizmus doktorát, Raul Duke-ot Hunter S. Thompsont sem agyabugyálja el a róluk szóló könyvvel valószínűleg elégedetlen Hell’s Anges motoroscserkészbanda, ha szakállt visel az LSD-sen színverte ing felett – nem viselt, meg is lett a böjtje. Képet nem lelünk, de bízunk abban, hogy maga Hemingway is kedvelte a viseletet, a bőszen fogyasztott daiquirihez mindenesetre KELL az Aloha-ing, ez nem vitás, és az évente megrendezett Ernest-hasonmásversenyeken a cucc állandó viselet. És akkor még nem is esett szó arról, amikor a Papi kék szemet akar, és az öcsénk elcsórja a kamionunkat – mi lehetne előremutatóbb és "budspenceresebb" annál, mint amikor egy feltűnően ronda ingben verjük pofán a saját hajóján a Görögöt?

Mint ahogy azt az elején már említettük: a hawaii ing valahol punk kicsit, legalábbis tuti, hogy nem mi vesszük fel, hanem a gyerek, akinek anyuék nem engedték. És a szakállat sem engedték – ne menjünk bele, hogy nyilván nem is lehetett, mert akkor cirkuszban mutogattak volna, de tuti, hogy amikor alkoholosfilccel rajzoltunk magunknak valami durván kalózosat, akkor két pofon után a felmenőink maguk dörzsölték le rólunk szappanos víz és drótkefe segítségével.

A szakáll valahol kölökség tehát. A hawaii ing: szintén. A fent felemlegetett híresemberek is hasonló dolgot képviseltek, és ha nekik ment a szakállal való viselés, akkor nekünk is menni fog. Próbálják ki, felszabadító érzés.